Azt mondja a Pityu, ahogy kanyarodunk kifelé az utcából, és én éppen a térképet bogarászom, hogy nézzek csak oda. Én odakapom a fejem, amerre az állával bök. A járdán ott bicegnek az ismert hajléktalan faszok, hátukon-vállukon a batyu, amiben a napi megélhetéshez szükséges flakonokat, kabátokat, és nemakaromtudnimiket cipelik, koszosak és büdösek, de legfőképp hangosak.
Minden nap találkozunk velük, a város bármely részén felbukkannak, és ami a legrosszabb, úgy szaporodnak, mint a ruhájukban virgonckodó tetvek.
A minap is hoztunk egyet a Sürgire, olyan szaga volt, mint a kéthónapos wc kefének, a körmei alatt a kosz már nem is fekete, hanem humusz színű volt, a szakállában pedig egy kenyérboltnyi morzsa és még ki tudja mi.... Lehetőleg nem nyúlok hozzájuk, de ehhez muszály volt, mert részegen feküdt a járdán, mellette az elmararadhatatlan barátja a másfél literes palack, benne a legszarabb bor, amit csak kapni lehet. Ha fogdosni kell, kesztyűt húzok, de utána akkor is lesikálom a kezeimet fertőtlenítővel.
Nna, ez után a félnövény után két napig vakaróztam. Valami kedves rokonsága ragadt át rám, emlékként.
